Domonyi Erik & Juhász László: 13_

Életem útja

Domonyi Erik

Életem útja

Születtem, s lettem
Nem több, csak egy kisgyerek.
Sírtam, nevettem,
Ahogyan értek az ingerek.
Nőttem, tanultam
Járni és beszélni,
Hogy elfelejtse testem
Ha idős kort megéli.
Játszottam és örültem,
Mert az élet gondtalan.
Majd estem és összetörtem
Hol játékom, hol magam.
Pimaszodtam, kamaszodtam
Lázadó kort elérve,
Dacomért és haragomért
Fájdalmat kaptam cserébe.
Tört sok csontom, néha fejem,
Sokszor falnak ütközve…
Minden seb és csontszilánk
Makacsságom tükrözte.
Lettem ifjú, s a rossz döntések
Engem is csak elértek.
Pedig szerettem volna nem hibázni,
Jól csinálni ezt az egészet.
Máshogy lett, mint képzeltem,
De helyre hozom, ha lehet,
Múltam lezárom magam mögött
És csak előre megyek, megyek.
Bár felnőni még nem nőttem fel,
Férfikor még messze van,
Vagyok ifjú, vagyok srác,
És maradok önmagam.
Utam merre, még nem tudom
De nem biztos, hogy tudni kell,
Csak azt, hogy fentről vigyáznak rám,
Azt az egyet hinni el.

Játéktörténet

Domonyi Erik

Játéktörténet

Zord szobámnak ablakából
Tekintetem messze száll.
Végtelennek nincsen vége?
Ugyan honnan tudnád? Láttad már?
S ha nincs vége, hát mi értelme?
Miért korlátozni láthatárt?
Van, ki tudja? Van, ki érti?
Ha elméd börtön, kell még más, mi zár?
Gondolatok messze járnak,
De én mégis itt vagyok.
Ha szívem sajdul, könnyem csordul,
Gondolok rátok, víg napok.
Mert lényegénél fogva rágom
Izmát, húsát életnek.
Hozzád szólok, hű barátom,
Tudd, véremből adnék vérednek.
Hogy megtudd, össze mi fon mindent,
Elmét, testet, földet s eget,
Kesergést és boldogságot,
Bűnösöket, szenteket.
Csak egy vágy, csak egy vágy, nem több,
Melytől nincs is ostobább:
Túljutni a végtelenen,
S menni egy kicsit, még tovább.

Egy csoda vagy

Domonyi Erik

Egy csoda vagy

Ezer éjnek árnya vetül
Gyönge lélek fejére,
Csöndes álom láthatárán
Oszló szívek sebébe.
Dörgő égbolt szózatára
Alvó sors is felderül,
Vakvágányon kóbor elme
Aszfaltsírba szenderül.
Gyanútlan, ki nem érzékel,
Elvész majd a habokba,
Gyötrő kínnal hullik széjjel,
Csodát várva, naponta.
Országútnak méregporát
Délibáb kecsegteti,
Alattomos módot választ:
Véreztet és élvezi.
Akaratnak gyengesége
Gyógyítatlan örök heg,
Eszméletnek vesztéséig
Gyógyszerekkel gyötörnek.
Csillogó ékkövekben
Oldódnak fel emberek,
Drága élet olcsósága,
Ah, mi minden meglehet!
Végül most mégis megállok,
Arcomra a mosoly fagy,
Gyarló éltem vigasza
Az, hogy Te…

Vagyok... De ha nem leszek?

Domonyi Erik

Vagyok... De ha nem leszek?

Falaim lassan szűkre zárnak,
Egyre közelebb kerül a mennyezet.
Mintha omlana össze az egész világ,
S csak én nem láthatom a mennyeket.
Nekem nem szabad meglátni – így gondolják –
Mert a rossz mások szerint én vagyok.
Szavaikkal, bár sokszor szeretnek,
De nem látnak mást bennem, csak bűnbakot.
Okát rossznak, okát bajnak,
S mindig, mindent tolnak énfelém
Érts meg! Hallgass meg! Fogadj szót!
De ki lát lelkembe? Kérdem én.
Ki látja, ha nekem fáj?
Másnak gondja mindig nagyobb…
Leheljek belétek életet?
Belém ki fog, ha meghalok?
Igaz, egyedül születtem, hát egyedül nyomnak el.
S világom romjain csak a termeszek
Lakmároznak jóízűen,
Te meg sírhatsz majd, mert nem leszek.

Ki használ? Kihasznál?

Domonyi Erik

Ki használ? Kihasznál?

Ki erőt ad azért, hogy belőled merítsen,
Az műteni kész, hogy sebezzen,
S míg ringat, de álmaid elűzi messze,
Addig te sírsz, hogy ő nevessen.
Ki holtat kelt életre, hogy meghalni hagyja,
Az árvát akar, ha gyermekre vár.
Gyertyát csak azért gyújt, hogy véka alá rejtse,
Mert fájna szeme annak lángjainál.
Ki sorsára hagyja az elveszett vadat,
Az magára gondol, nemhogy szeressen,
S a vergődő szarvason csak azért könyörül,
Hogy a nappali falára trófeát tehessen.

Magányos est

Domonyi Erik

Magányos est

Egy bárpultnál ülve, félig lerészegülve
Vártam valami elképesztő csodát,
Meleg fogadtatást, meleg otthont,
Forró nőt és langyos vacsorát.

Nem hideg pincérnőt és a hideg sörömet…
Most mégis szisszentek s felbontom a következő körömet.

Örömöt kerestem, de magányra leltem,
S annak egy új szintjére.
Magamban elestem és hiába keltem,
Kérdezni ezt tudtam: „Ennyit ez a szint ér-e?”

Vártam, hogy hazakísérjelek, vagy, hogy eljöjj te velem,
Nem ismerlek, nem ismerhetsz, de látatlanban ez a szerelem.

Hol voltál tegnap? Hol leszek holnap?
Megrészegülve várom, hogy lássalak.
Teherrel megrak s elkönyvel holtnak
A reményem, hogy várjalak.

Zárási óra s én nyugovóra térnék, ha lehetne.
Várj még egy szóra, halkuló bókra, Te, ki engem eltemetne.

Mi vagy Te?

Domonyi Erik

Mi vagy Te?

Bús, borongós éjféltájon,
Mikor szememre nem jön álom…
Délben, mikor nap az égen,
Tündöklésben, ékességben…
Szürkületkor, esteledve,
Ragyogást lassan feledve…
Didergös hajnal körül,
Mikor nap kel fel, s a világ örül…
Nyári árban, fürdőzésben,
Télen, fagyban, üvöltő szélben…
Tavasszal, ha természet éled,
Ősszel, mikor az enyészeté lett…
Csak te járod át lelkem otthonát,
Romokat, s a palotát.
Te jársz át, csak Te! Senki más!
Te, a keserű csalódás!
Te vagy múzsám, te vagy szerem,
Bódítóm és szerelmesem.
Gyilkosom és életmentőm,
Takaróm s halotti kendőm.
Ki minden napon átölelve,
Tönkretéve elföldelne.
Törnél, zúznál mindent porrá,
Tennéd éltem hét pokollá.
De csak te látogatsz meg, ismerősöm,
Gonosztevőm s drága hősöm.
Rabló, tolvaj s minden kincsem,
Mi vagy te? Áldás? Átok? Tudja Isten…

Kivel oszthatnám meg bánatom?

Domonyi Erik

Kivel oszthatnám meg bánatom?

Mondd! Kivel oszthatnám meg bánatom?
Fájdalom, fáj nagyon,
De nem oldódik az ártalom,
Csak napról napra elborítani kész.
Mondták sokan: „Rád hagyom.”
Szánalom, mi ágyamon,
Álmomban vág agyon,
S ébrenlétemben fáj minden rész.
Volt ki súgta: „Mondd nekem.”
Én szerettem, elé letettem,
Majd szavaim visszhangzottak nevekben.
Ismételten csalódtam.
Volt ki nem szólt, csak kezembe
Letette remegve
Fejét, s szemét nekem szegezve
Sóhajtott: „Na jól van…”
Mondd, kivel oszthatnám meg bánatom?
Ágyakon, s lágy nyakon
Keressek örömet, s ott átadom?
Ugyan, ez nem ilyen egyszerű.
Volt kiben hittem, hogy lehet ő,
De temető, s a levegő,
Mit kilélekzett, bűn volt, eredő,
S egy sasnak látszó keselyű.
Volt ki mondta: „Hogy megélj,
Ne remélj te kevély,
Sok kell még ahhoz, hogy bármit is elérj.”
Dühömben csak morogtam.
Majd lett ki figyelt, s én meg remélve
Megélve, hogy szemébe
Tűz s az vezérel feléje…
De ő mást akar, én szorongtam.
Mondd, kivel oszthatnám meg bánatom?
Csak hátra nyom, s árnyakon
Keresztül megszólít, noha én árnyalom,
Így csak nekem fáj, de hordom lábakon.
Remélem, te látod, hogy vállalom.
Bár magam áltatom, hisz ki nem állhatom,
S miatta a hideg fut végig a hátamon,
De mégis kérdezem: Mondd, kivel oszthatnám meg bánatom?

Vádakkal szemben

Domonyi Erik

Vádakkal szemben

Vádlott, álljon föl!
Mondom mi a bűne:
Megátkozná Istent,
Mikor más sem tűrne,
Önvédelemből embert ölne,
Visszaütne, ha fájna,
Beleharapna, ha le lenne szakítva
A tudás almája.
Azt állítaná, hogy mozog a föld,
És az emberben minden atom,
Diktatúrában anarchistaként üvöltené:
„Vesszen a hatalom!”
Vádlott, viselkedjen!
Mit képzel magáról?
Szemtelensége határt sért,
Magáról mindent elárul…
Hazudna, hogy életét mentse,
Csábulna, ha érné nőnek bája,
Nem fontos önnek az oktatás annyira,
Mint a tapasztalás iskolája.
Háborúban nem fogna fegyvert,
Mert az élet drága,
Ön miatt nevetné el magát
Pikasszó monalizája.
Vádlott, ne nevessen!
Hát nem veszi észre,
Hogy törvényt sért
Személyiségének minden része?
Hogy képzeli ezt?
Mi ütött magába?
Mer háborogni élete felett,
Mert tönkrement? Hiába…
Inkább szedje végre össze magát,
Mert rossz ezt látni,
Hogy tökéletlennek született
És képes hibázni.
Most tegye kezét szívére,
Ítélet törvényszék által!
Bűne: Ember.
Számoljon a kereszthalállal.

Miért legyek...?

Domonyi Erik

Miért legyek...?

Mondd, miért legyek jó, ha nincs érte hála?
Miért legyek kedves, ha érte nincs köszönet?
Miért legyek szent, ha nem nyerek üdvöt?
Miért legyek kincs, hogy keress más rögöket?
Miért legyek ember? Úgyis csak sírgödör a részem.
Miért legyek pap? Feloldozást nem adok.
Miért legyek Megváltó? Bennem bűnbocsánat nincsen.
Miért legyek állat, ha már egyszer úgyis az vagyok?
Miért legyek? Mondd! Miért legyek?
Itt minden annyira zavaros.
Bármint legyek, és bármit tegyek,
Bennem folyton csak ez kavarog:
Miért legyek szerény? Azért, hogy elnyomjanak mások?
Miért legyek halk? Hogy ne hallják szavamat?
Miért legyek csöndben, mikor a fájdalmam is ordít?
Miért szeressek, ha nincs bennem az akarat?
Miért legyek igaz, mikor hazug az egész világ?
Miért legyek hű? Hisz mindenki megcsalt!
Miért legyek fény? Hogy oltsák ki lángom?
Miért éljek másért? Aki értem élt, meghalt.
Vagy inkább tegyem fel máshogyan a kérdést?
Kérdezzem inkább úgy, hogy miért ne legyek?
Miért ne legyek jó? Vagy miért ne szerethetnék?
Szerinted miért ne játszhatnám el ezt a szerepet?
Hogy olyan legyek, mint mindenki más.
Különbnek nem szabad lenni, sem látszani.
De ha mindenki egyedi, senki sem az…
Ha senki sem az, akkor miért megjátszani?

Önmagammal ellentétben

Domonyi Erik

Önmagammal ellentétben

Teremtettem várost, miután pusztítottam világot,
Ültettem tövisket, míg tépdestem virágot,
Napkitörést okoztam, majd gyertyalángot gyújtva
Ragyogtattam holdvilágot, sötét oldalán elbújva.

Hoztam létre életet pusztán hálaszóér’,
Minden egyes kivégzésen én voltam a hóhér
Alázatos ábrázattal, másokat lealázva.
Harácsoló garázda, Jézus lábainál parázna.

Adtam koldusnak aprót, miután robbantottam bankot,
Zsilettpengét itattam, szerezve orvosi rangot.
Tettem torzzá csillagképet, új égboltot festve,
Elveszítve szüzességem szerelembe esve.

Szétosztottam vagyonom, semmiségnek tartva,
Népek – fizetve kamatom – elvesztek belehalva.
Lettem hazug, gazember, az igazságtól félve,
Mert őszinteségemért voltam mindig félreértve.

Vigyorogtam tragédián, nevettem, míg bírtam,
Könnyűvérű nőknek szerelmesleveleket írtam.
Voltam uralkodó koldus, ki mert parancsolni merészen…
Döntsd el, hogy ha tudod, mi volt igazság ez egészben.

Egy anya gyásza

Domonyi Erik

Egy anya gyásza

Ködös erdő sűrű mélyén
Áll egy tó, mely nesztelen.
Tükrét semmi nem zavarja,
S a fák ágain csend terem.
Levél nem hull, nem rezzen avar,
Nincs, mi bolygatná légterét.
Nem hallhatsz itt madárhangot,
Se fúvó szélt, se szép zenét.
Csak egyet hallasz, messzi távol,
De nem figyelsz rá, nem hiszed,
Hogy lány zokog a túlsó parton,
Mondod: nincs jelentősége ennyinek.
Ó te bolond, ha te tudnád,
Hogy miről hallgat itt minden kő.
Nem tó az, mit szemed lát,
Könny borította temető.
Azon sír, kit rég elvesztett,
Mert szerelme még most is ég.
Érte jött a sötét felleg,
De nem őt vitte: Gyermekét.
Gyászba borult ezzel minden,
Az égnek boltja, s a dombtető,
Gyászát őrzi minden virág.
Ezért csöndes az erdő.
Egy öreg bagoly lassan bólint,
Behunyja szemét, s várva vár.
Hátha lejár a gyász ideje,
S a lány végre békét talál.
Tudja jól a lelke mélyén,
Így marad ez örökre,
Nem tehet mást, vele gyászol,
Míg őt is a föld fogadja örökbe.

Szín-játék?

Domonyi Erik

Szín-játék?

Fekete: Űr, sötétség, mély,
Bűn, romlottság, nincs légtér.
Halál, bánat, végül semmi,
Születni, élni, majd nem lenni.
Vörös: Harag, düh, szenvedély.
Vágy, kín, de nem kell engedély.
Csalódás, gyötrelem, érzéki rabság,
Verejték, bujaság, magamra-maradtság.
Zöld: Egység, féltékenység, elszakadás, dráma,
Önmegtagadás, vívódás magamba bezárva.
Marcangoló könnyek, györtő rémálmok,
Elmúló utak, kényszerhiányok.
Sárga: Képmutatás, színjáték, gyűlölettel telve,
Vizsgálódó pillantások, mindent irigyelve.
Beteljesületlen becstelen becsmér,
Éhező milliárdos, ki enni már nem kér.
Fehér: Ragyogás, tisztaság, szentség, fény,
Földön született csoda, vagy mennyei lény.
Kristályvíz, szemtükör, gyémánt, üveg,
Megtisztulás, felemelkedés, dicsőség, szünet…
Sárga: Képmutatás, színjáték, gyűlölettel telve,
Vizsgálódó pillantások, mindent irigyelve.
Beteljesületlen becstelen becsmér,
Éhező milliárdos, ki enni már nem kér.
Zöld: Egység, féltékenység, elszakadás, dráma,
Önmegtagadás, vívódás magamba bezárva.
Marcangoló könnyek, gyötrő rémálmok,
Elmúló utak, kényszerhiányok.
Vörös: Harag, düh, szenvedély.
Vágy, kín, de nem kell engedély.
Csalódás, gyötrelem, érzéki rabság,
Verejték, bujaság, magamra-maradtság.
Fekete: Űr, sötétség, mély,
Bűn, romlottság, nincs légtér.
Halál, bánat, végül semmi,
Születni, élni, majd nem lenni.